Az oltár teológiájáról szóló első bejegyzésünkben kitértünk a kisebb rendekre, valamint a pap nélküli szertartásokra. Az oltárnál a pap Krisztus személyében bemutatja az áldozatot, Krisztus áldozatát "vértelen módon a jelenbe hozza". Ennek megértése szükséges az oltár teológiájának (oltár és áldozat) megértéséhez, valamint a liturgikus cselekmények minőségének megértéséhez. Kitértünk a reformáció problémájára is, és párhuzamot kell vonnunk az akkori és a mostani idők között. Az Egyházban történő megújulást nagy hitehagyás és reformációs törekvések előzték meg.
A második részben az ellenreformáció jeles alakjairól essék szó. Ennek során fontos a Trentói zsinat megemlítése is.
A Trentói zsinat
Mielőtt a katolikus megújulás vezéralakjaira figyelnénk, vessünk egy pillantást a megújulás legjelentősebb eseményére, a Trentói zsinatra, mely a II. Vatikáni zsinatig lényegében meghatározta az Egyház arculatát. III. Pál pápa 1536-ban hívja össze a zsinatot Mantovába. (Ő egyébként már a zsinat előtt jelentős reformokat hajtott végre az Egyházban.) A helyszín nem felelt meg különféle okok miatt, és így esett a választás Trentóra. A zsinat új időpontjaként az 1542 lett megjelölve, de egy újabb háború ismét felborított minden elképzelést. Végül 1545. decemberében megnyitották a zsinatot. 1547-ig tartott az első szakasza, melyben elfogadták a Szentírásról és Szent Hagyományról szóló határozatot, visszautasították a lutheri sola scriptura elvet. Határoztak a szentségekről is, valamint téma volt a megigazulás. 1547-ben Bolognába helyezik át a zsinatot, mivel pestis tört ki. Ezután nem születtek határozatok, és 1549-ben fel is függesztették a zsinatot. Ezután 1551-ben kezdődött a második szakasz, melyet III. Gyula pápa vezetett. Megalkotásra kerültek az Eucharisztiáról, a bűnbocsánatról és az utolsó kenetről szóló dogmatikai határozatok, valamint a püspöki hatalomról, a papság erkölcseiről és a javadalmak adományozásáról szóló egyházfegyelmi dekrétumok. 1552 tavaszán a szövetségbe tömörült protestáns fejedelmek lerohanták Dél-Németországot, így a zsinat biztonságát veszélyeztették. A zsinati atyák úgy döntöttek, hogy felfüggesztik a zsinatot. A zsinat harmadik szakasza 1561-63 között volt, IV. Piusz pápasága alatt. Ekkor döntöttek a két szín alatti áldozásról, a szentmise áldozati jellegéről, valamint a latin nyelvről. A püspöki hatalomról és kötelezettségekről is szó esett. Döntöttek az egyházmegyei szemináriumok létrehozásáról, elrendelték az egyházmegyei zsinatokat. A házassággal kapcsolatban kijelentették, hogy az felbonthatatlan szentség. Az utolsó szakaszban pedig a tisztítóhelyről, a szentek tiszteletéről, a búcsúkról és a szerzetesekről határoztak. IV. Piusz pápa a Benedictus Deus kezdetű bullájával zárta le a zsinatot és megerősítette annak határozatait.
Jelentős fogalom a zsinat során és utána az egységesítés. Egyetlen Biblia (annak V. Szixtusz és VIII. Kelemen alatt revideált változata, a Sixto-Clementina), egyetlen liturgia, a római misekönyv (V. Piusz-féle), és egyetlen törvénykönyv (a XIII. Gergely alatt felülvizsgált Corpus Iuris Canonici). Mindez az Egyház eddig talán még ennyire nem látott egységét és katolikusságát volt hivatott építeni és kifejezni.[1]
A zsinat a megújulást és megerősödést segítette elő. A korszak szentekben is bővelkedik, akik megérezték a megújulás szükségességét, valamint az Igazság elkötelezett munkatársai lettek[2]. Avilai Nagy Szent Teréz a zsinat ideje alatt már élt, de annak lezárása után halt meg tizenkilenc évvel. Misztikus apáca volt, akit Isten kiragadott a földi kötöttségből, viszont az Egyház megújulásához ez nélkülözhetetlen volt. Teréz tudta, hogy a szent áldozat, melyet a pap bemutat, valóban Krisztus áldozata. Isten legnagyobb ajándéka saját Fia volt számunkra. Az Oltáriszentségben pedig ő közöttünk maradt. A szent Kenyér naponta megerősít minket, és benne hagyjuk, hogy az Atya akarata átjárjon minket.[3] Ez volt a megújulás egyik alapgondolata, mely a művészetben erőteljesen megvalósult.
Összességében elmondható, hogy a trentói határozatok hiteles és kielégítő választ adtak a hitújítók állításaira.
A jezsuiták és az ellenreformáció
Az ellenreformációban a jezsuitáknak nagy szerepük volt. Mindenek előtt meg kell állapítani, hogy az ellenreformáció egyik alappillére, a trentói zsinat tanítása kiemelten foglalkozik az Eucharisztiával. Az oltár az Eucharisztia megjelenésének és őrzésének is helyszíne volt a barokk korban. A zsinat határozottan állítja, hogy az Eucharisztia színei alatt „Urunk Jézus Krisztus, igaz Isten és ember, igazán, valóságosan és lényegileg jelen van”.[4] Az Eucharisztia hitünk felfoghatatlan misztériuma, melyben tehát jelen van „istenség és emberség”. Ennek kifejeződése is megtapasztalható (látható) a barokk oltárok művészi értékében. Ez a végtelen nagy misztérium a reformáció hatására sok helyen elhalványodott, a megértés lehetősége is eltűnt. A jezsuiták ebben is nagyot alkottak, hiszen megpróbálták emberi módon a művészet által kifejezni, hogy „mekkora”, milyen „dicsőséges” Jézus Krisztus, az Eucharisztiában köztünk lakó istenség.
A zsinat annyiban nem hozott újat, hogy az Oltáriszentség őrzésére és ennek méltóságára már korábbi zsinatok is nagy hangsúlyt fektettek. Megőrizte az elődök véleményét abban, hogy az Oltáriszentséget méltó módon kell őrizni. Ez a felfogás a barokk korban szinte szószerinti értelmezést nyert: a dicsőséget és az istenséget is hangsúlyozandó, díszes tabernákulumok jöttek létre, melyek az Eucharisztia őrzését szolgálták. Ugyanakkor ez része az oltárnak, amelyen „létrejön” a pap szavai által, a Szentlélek által „a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak teste és vére”. Ez a kettősség (nem duplikálás) kifejeződik a jezsuiták teológiájában és művészetében.
A reformációval nehéz volt szembeszállni, mivel óriási károkat okozott. Európában Genf számított a reformáció központjának, hiszen Kálvin fő alakja volt a „mozgalomnak”. Angliában is sikert aratott a reformáció a király (VIII. Henrik) viselt dolgai miatt, valamint a teológiai fogalmak tisztázatlansága miatt is. Nyugat-Európa 60 millió lakosából 20 millió csatlakozott a reformációhoz. Ez a személyveszteség jelentős kár volt, mely természetesen lelki és szellemi válsággal, romlással is járt. Látjuk azonban a későbbi évek történelméből, hogy az Egyház számára komoly lelki megújulás időszaka követte. Nem állítható tehát, hogy a reformáció végleges pusztítást végzett volna, de ezt csak erősíti a péteri szikla gondolata...[5]
A jezsuita rend nem a reformáció ellen jött létre. A rendet 1540-ben III. Pál a Regimini militantis Ecclesiae kezdetű bullával hagyta jóvá Jézus Társasága néven. Ekkor még a bulla meghatározta a rend létszámát hatvan főben. Ez három év múlva már megváltozott, és nem határozott meg létszámkeretet.
Loyolai Szent Ignác (1491-1556) a jezsuita rend alapítója. Nemesi családban született, és ifjú korától kezdve kedvelte a katonáskodást, fegyverforgatást. 1521-ben a franciák elleni küzdelem során megsebesült a lába. A többszöri műtétek sikertelensége után deformálódott a jobb lába, így nem katonáskodhatott már többet. Betegágyán a „Krisztus élete” című könyvet olvasta. Egyik álmában pedig megjelent neki Szűz Mária. Ekkor határozta el, hogy szentté válik. Először Jeruzsálembe zarándokolt, és még útja során is kétségek gyötörték, testi-lelki kínok és nehézségek lettek úrrá rajta. Megírta a Lelki gyakorlatok első vázlatát. Ebben leírja a lelkigyakorlat végzésének módját is. Célja elsősorban az akarat átformálása volt, hogy aki elvégzi a lelkigyakorlatot, az új életet kezdjen, mely az Egyház tanításában és a rendelkezéseknek való engedelmességben járható.
A körülötte lévő néhány társával Palesztinába kívánt menni a törökök megtérítésére. Ekkor tettek fogadalmat, hogy ha ez nem sikerül, akkor a pápa rendelkezzék fölöttük. A térítés nem sikerült, így maradtak Itáliában. 1539-ben alakult meg a Jézus Társasága, melynek elsődleges célja az volt, hogy az írástudatlanokat megtanítsák és elvezessék Isten törvényére. Emellett céljuk volt a hit oltalmazása és védelme, a hívek lelki fejlődésének segítése. Ennek eszköze volt az alapító Szent Ignác által előtérbe helyezett lelkigyakorlat. Feladatuk főleg négy területen bontakozott ki: a missziók, oktatás, tudomány, lelkipásztorkodás. Tudományos tevékenységük által a skolasztikus gondolkodás megújításában volt jelentős szerepük. Lelkipásztorkodásukban kiválóak voltak a missziókban, prédikálásban és lelkigyakorlatok tartásában. Optimisták voltak, és védelmezték az emberi értékeket. „Senkinek sem engedte meg, hogy egészségét veszélyeztetve gyakoroljon önfegyelmet. Amikor felfedezte, hogy néhány fiatal aszkéta túlzásba vitte a böjtölést, arra kötelezte őket, hogy a jelenlétében egyenek. Embereinek alkalmasnak kellett lenniük a világban végzendő kemény munkára. A jezsuiták sikere jórészt abból fakadt, hogy a régi szerzetesi eszményeket az új nemzedék igényeihez igazították.”[6]
Szent Ignác volt a rend első elöljárója is. 1541-ben választották meg általános elöljáróvá.
„A jezsuiták mindenütt a pápai hatalom előharcosai.” Nem illeszkedtek be a társadalomba, amelyben működtek, miként tették ezt más rendek, és papok. Nem lehetett családjuk, barátjuk, házuk... „A jezsuiták sohasem az egyház, hanem mindig a pápa szolgálatában álltak.”[7] Tevékenységük eredményessége abban rejlett, hogy hithűek voltak és nem akartak mást hirdetni, mint amit az Egyház a kezdetek óta hisz.
„A Jézus Társaság születése egybeesett a reformáció kibontakozásával és terjedésével. A XVI. században a pápa a jezsuitákra bízta azt a feladatot, hogy védjék és terjesszék a trentói zsinat tanítását, képezzenek e mindennél fontosabb misszióra megfelelő teológusokat. A jezsuiták tehát kezdettől a katolikus megújhodás élharcosainak számítottak.”[8]
Magyarországi megtelepedésükben Oláh Miklós esztergomi érseknek volt nagy szerepe. Ő a Trentói zsinat elképzeléseinek megvalósításához kérte a szerzetesek segítségét, mivel ők a zsinaton igen tevékenyen vettek részt. A pápai primátus kérdése és értelmezése még a zsinat idején nem volt annyira egyértelmű a jezsuiták számára, mint utána. Az egyházat a reformáció a hit terén támadta – erre kellett válaszolni, illetve a hitet megvédeni. Tudományos tevékenységük alap volt a jövőnek, melyben a képzett fiatalok és a képzett fiatal papok egyaránt az Egyházat tudták építeni és szolgálni, mely az egyetlen, katolikus és apostoli Egyház. „A magyar fiatalok képzése akkor vált megalapozottá, amikor XIII. Gergely – többek között a jeles Szántó István kezdeményezésére – 1580-ban összevonta a római Collegium Germanicumot a Collegium Hungaricummal. 1581-ben Báthory István erdélyi fejedelem megbízásából a jezsuiták hittudományi, bölcsészeti és jogi akadémiát nyitottak és vezettek Kolozsvárott. Magyarországon a XVI. század végén jelentek meg újból, rendházat létesítve Znióváralján és Vágsellyén. 1615-ben ismét megnyitották a nagyszombati kollégium kapuit. Ezt 1635-ben Pázmány Péter egyetemi rangra emelte.”[9]
Vallási tevékenykedésük mellett, vagy éppen azzal együtt elmondható a jezsuitákról, hogy minden téren az emberek előmenetelét, lelki és szellemi fejlődését akarták elérni. „A jezsuiták színdarabjai voltak az első magyarországi oskoladrámák.”[10] Ezek elsősorban a szentek életét mutatták be. Így tehát elmondható, hogy megtalálták a templomon kívüli módját is annak, hogy „népszerűsítsék” az Egyházat, „életszagúvá” tegyék azt, ami bent a templomban történik. Olyannyira küzdöttek azért, hogy az emberek megértsék az Egyház tanítását, hogy a barokk kornál jobbat talán nem is találhattak volna... Hiszen a szent térbe bekerülnek az angyalok, szentek ábrázolásai életnagyságban vagy még nagyobb méretben, és a szakrális tér kitágul a freskók, festmények által.
A liturgiát is nagy gonddal ápolták és tartották meg: „Különös gondot fordítottak a páterek szertartásaik, körmeneteik fényére, pompájára. Kivilágítások, díszkapuk, mechanikai újítások tették emlékezetessé a jezsuita szentek, Loyola és Xavéri Szent Ferenc ünnepét.”[11] A magyarországi jezsuitákról elmondható, hogy ezzzel is a hitélet fellendítésén fáradoztak. „Honi rendtársaink, akik az istentisztelet fényével, mint hatásos tényezővel élesztették fel a hitéletet.”[12] A barokk stílus szakrális megnyilvánulása elsősorban a hit felébresztésének céljából jött létre. A jezsuita rend támogatta azt az elképzelést, miszerint minden réteget nevelni kell a hit útján, és ezt (mint képzett teológusok) jól tudták, hogy csakis antropológiai módon lehet elérni. Az ember vágyát a „mennyország felé” kell irányítani. Istenre kell ’éhezővé’ tenni a lelket, aki belépve „Isten oltárához” egy szeletet kap a mennyei liturgiából, vagyis Isten örök országából.
Ebben az időszakban számos csoda is történt a szentek vagy a Szűzanya közbenjárására. Ezek is kedvező hatással voltak a jezsuiták missziós tevékenységére. Amikor a rend száz éves lett, 187 tagja volt Magyarországon és 700 könyvet adtak ki.
Mivel a művészeti irányzat terjeszkedésében jelentős szerepe volt az aktuális hatalomnak, a jezsuita rend hűséges volt tevékenykedése által a Habsburg-uralomhoz. „A jezsuiták a Habsburg-birodalom hűséges hívei, minden főherceg születésekor hálaünnepet tartottak.”[13]
A jezsuiták kimagasló műveltsége és a megújulásban tanúsított szerepe minden területen meglátszott. A megújulás az erkölcsi megújulásban is rejlett, de szükséges volt hozzá a papság megfelelő neveltetése és képzettsége is. A lelkek épülésére az igaz egyházi szellemet sugároztatták ki, és az összes műfajban (építészet, festészet, szobrászat) az igaz templomi típust juttatták érvényre.[14]
Folytatjuk...
