 |
| A szívtelen szolga ura előtt |
Péter apostol kérdezi Jézustól, aki egy példabeszéddel ad választ. Ismerős a válasz eleje: "hetvenszer hétszer" kell megbocsátani. Igaz, talán mindegyikőnk túl van már a 490 megbocsátáson, de itt nem a matematika számításairól van szó. (A hetes szám a teljességet jelenti, és megjelenik Dániel jövendölésében - Dán 9,21-25, valamint a Teremtés könyvében - Ter 4,24.)
Máté egy jézusi mondást alakít át párbeszéddé. Az evangéliumi szakasz kezdő mondatai nem kapcsolódnak szorosan a szolgáról szóló példabeszédhez. Valószínű, hogy Máté az Úr imájának egy részét akarta érthetőbbé tenni (Miatyánk). Lukács evangéliumában is olvasunk a megbocsátásról. A tanítványoknak nemcsak a Miatyánkot kell imádkozniuk, hanem meg is kell élniük, egymás iránti határtalan megbocsátással.
Elmélkedésünkben arra térünk ki, hogy mit jelent az Úr imája, és hogyan jelenik ez meg életünkben mint példa, mint az üdvösséghez szükséges megélendő ima. Valamint annak egyik gondolatára, a megbocsátásra.
Az Úr imája elnevezést a II. Vatikáni zsinatot követő liturgikus reform után a szentmisében nem tudjuk értelmezni. Ha ugyanis a pap Krisztus (Úr) személyében van jelen, úgy cselekszik, akkor mi miért mondjuk vele együtt az ő imáját?
A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma így fogalmaz: "Az Atyához szóló imádság volt (Jézus) földi életének a lélegzése. ... Jézus imádsága ma is folytatódik (vö. Zsid 7,25). Az eucharisztikus liturgiában Krisztus, a főpap ajánlja föl az Atyának megváltó áldozatát. Testével, az Egyházzal együtt ajánlja föl. Minden imádságunk "Krisztus, a mi Urunk" által jut az Atya elé. (megj. A római rítus rendkívüli formájában a szentmisében a hívek a maguk válaszával "folytatják" a Miatyánkot, és felelnek rá. Tehát az Egyház Krisztussal együtt fohászkodik Istenhez, ám ahhoz csatlakozva, nem pedig "lerántva" magához a szentséget.) Krisztus imádsága támogatja mind szóbeli, mind szívbéli imádságainkat. Amikor az Egyház imádkozik, Krisztus karolja át az Atya térdét. A gyermekek imádságai az Elsőszülött hangja által jutnak az Atyához.” (195.)
A Miatyánkot egyébként azért nevezzük az Úr imájának, mert ő tanított meg minket rá. Az előző sorokból pedig tudjuk, hogy a mi kéréseink Krisztus által jutnak el az Atyához. (A Miatyánk kérdésével bővebben foglalkozunk majd, amikor az lesz az evangélium.)
A második gondolat a megbocsátás. Jézus megtanítja nekünk, hogy az Atyához imádkozva kérjük tőle a megbocsátást, és ő úgy adja meg nekünk, ahogyan mi bocsátottunk meg másoknak, akik ellenünk vétettek. „Amikor az Atyaistentől azt kérjük, hogy bocsásson meg nekünk, bűnösnek valljuk magunkat Őelőtte. Ugyanakkor megvalljuk az Ő irgalmasságát, mert Fiában és a szentségek által „megkapjuk a megváltást, a bűnök bocsánatát” (Kol 1,14). Kérésünk azonban csak akkor talál meghallgatásra, ha előbb a magunk részéről mi is megbocsátottunk.” – fogalmaz a kompendium. Érdemes felidzéni Szent Bonaventurát, aki A hit útján vezetett minket ezen a héten. Amennyiben az Úr imáját és annak gondolatait a szentmiséhez kötjük, a következő párhuzamot vesszük észre. Az Istentől jövő megbocsátás feltétele az, hogy mi előbb megbocsátunk másoknak. Bonaventura szerint (aki csupán a Szentírást támasztja alá) aki az oltárhoz járul, annak előbb békét kell teremtenie szívében. Ő ajánlja a szentgyónást is.
A párhuzam azért fontos, mert már szóltunk a Miatyánkról. A megbocsátás tehát előfeltétele az Atyával való találkozásnak. Amennyiben beismerjük saját bűnösségünket, úgy leszünk képesek a másik hibáját és gonoszságát megbocsátani. Az oltárnál pedig a Szenttel találkozunk, aki felé a pap („alter Christus – Krisztus képmása”) a mi közvetítőnk. Ő ajánlja fel Istennek a saját és a mi áldozatunkat. Ő fohászkodik a szent népért Istenhez. Amikor az Úr imáját imádkozza a szentmisében, könyörög a népért, hogy annak ne bűneit, hanem hitét vegye figyelembe.
„A megbocsátás részesedés az isteni irgalmasságban, és e keresztény imádság egyik csúcspontja.” Máté evangélista tehát felismerhette ezt a csúcspontot, és azért szerkesztette bele egy ilyen párbeszéddé alakított szakaszba.
A példabeszéd három szakaszból áll: a király és szolgája, a második a szolgák között, a harmadik ismét a király és a szolgája között zajlik. A példabeszéd az isteni irgalom utánzásának szükségességét tanítja.
Barsi Balázs így fogalmaz a megbocsátásról (egy másik példabeszédről elmélkedve):
„Isten atyaságában részesedve tudunk mi is igazán megbocsátani, még ellenségeinknek is. Mindnyájunkban megvan a képesség a lelki-szellemi atyaságra és az ebből fakadó megbocsátásra, hiszen Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett bennünket. A megbocsátás atyai szerep, és egyben egy új testvériség kezdete. ... Az igazi megbocsátás feltétel nélküli, határok nélküli, kompromisszumtól és megalkuvástól mentes. Abszolút voltára jellemző, hogy nem válaszként következik a megtérésre, hanem megelőzi a bűn bevallását. Sőt, Isten bocsánata ennél is továbbmegy: megelőzi még a bűn elkövetését is. Jézus Péter tagadását előre látva mondja: „Simon, Simon! A sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy me ne fogyatkozzék a hited, és egykor megtérvén megerősítsd testvéreidet.” (Lk 22,31-32) ... Jézus Krisztus keresztáldozata révén minden egyes ember számára megszerezte az Atya bocsánatát Ádámtól és Évától kezdve a világ végéig.”
Hagyatkozzunk Krisztusra, aki kéri az Atyát értünk, a mi nevünkben pedig, az Ő személyében a pap teszi ezt meg. Éspedig annak az áldozatnak a bemutatásában, amellyel Jézus megszerezte a bűnök bocsánatát.
