Ma van Szentírás vasárnapja. Ebből az alkalomból most a Pápai Biblia Bizottság 1984-es írásából idézünk néhány részletet. Előbb azonban szükséges, hogy Jézusról szóljunk. Sokan kérdőre vonják az Ószövetség szerepét és helyét úgy a katolikus liturgiában, mint magában az Egyház tanításában is. Nos, aki Ószövetség nélkül szemléli Krisztust, igen furcsa képet alkothat róla. Amikor például valaki ingerülten és azonnal, gondolkodás nélkül elveti a zsolozsma jelentőségét, nem gondol bele abba, hogy Jézus maga imádkozta ezeket? Új kontextusba helyezte a szövegeket. Ő a zsoltárból imádkozott akkor, amikor a kereszten "egy testben mind a kettőt kiengesztelte az Istennel kereszthalála által, amellyel az ellenségeskedést megölte." (Ef 2,16) Tudniillik a két népet, az ószövetség népét és újét egyaránt. Amikor tehát ezt mondja Atyjának (akinek engedelmes volt): "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" (Mt 27,46), akkor a Zsoltárokból imádkozik (Zsolt 22,2).
Jézus és a törvény kérdése is érdekes. Christoph Schönborn így fogalmaz:
A törvény, a Tóra sokat jelent Jézusnak, megtartja, külön gondot fordít érvényesítésére. "Aki tehát csak egyet is eltöröl e legkisebb parancsok közül, és úgy tanítja az embereket, azt igen kicsinek fogják hívni a mennyek országában" (Mt 5,19). ... Jézus kötelezőnek érzi ezt a hagyományt a maga számára, hiszen a törvény felülmúlhatatlan jelentőségében. Jézus igehirdetése szorosan összefügg Izrael törvényével.
A bíboros idézi Jacob Neusner rabbit:
A Mózes Tórájával való foglalkozása - mert mint Máté evangéliuma közli, Jézus elmélyedt a Tóra tanulmányozásában - azt jelenti, hogy amit mondani fog, az a Tóra folytatása, kibővítése, kimunkálása és magyarázata lesz. Ő a Tóra tanítója. A Tóra keretében tanítja a Tórát, és mindig hozzáfűz valamit. Így fáradozása is beépül a Tórába. (Ein Rabbi spricht mit Jesus, 18-19)
Jézus rabbi, mert ő "az", aki az igazságot hozza (Iz 42,3). Schönborn bíboros így folytatja:
A keresztet hittudományosan a törvénnyel és Izraellel való legbensőbb szolidaritás nézőpontjából kell megérteni. (Ratzinger: Die Vielfalt 29.) Ő maga folytatja a törvényt, és ő maga vezeti a törvénnyel Izraelt Istenhez. "Előbb azonban a régi szövetség korában elkövetett bűnök megváltásáért el kellett szenvednie a halált" (Zsid 9,15).
Mielőtt rátérnénk a már említett dokumentumra, vessünk egy pillantást (még mindig Schönborn segítségével) a hetedik nap kérdésére, illetve a törvény és az Emberfia kérdésére.
A szabbat jobban hozzátartozik a zsidó identitáshoz, mint a vasárnap a mi keresztény önazonosságunkhoz. A szabbat megtartása több, mint a parancsolat teljesítése, több, mint egyéni vagy társadalmi megbízatás. A szabbatot azért tartják, mert maga az Isten is megpihent a hetedik napon (vö. Ter 2,1-4). A szabbat megtartása tehát annyit jelent, mint Isten példáját követni, őhozzá hasonlítani.
Amikor a tanítványok szombaton kalászt szedegetnek, hogy éhségüket csillapítsák (vö. Mt 12,1-8), Jézus ezt a cselekedetet a templomra való hivatkozással igazolja: a papok ott is szolgálatot teljesítenek. ... A templomi munka éppen ellenkezője a mindennapi elfoglaltságnak. És ha Jézus így kérdez: szabad-e szombaton jót cselekedni, nem hagyja-e figyelmen kívül, hogy egyáltalán nem erkölcsi cselekedetről van szó? A szombat célja, hogy szent legyen. (Neusner: Ein Rabbi spricht mit Jesus 89-91.) "Az Emberfia ura a szombatnak is" (Mt 12,8) magába foglalja azt az igényt, amely a szombatot szombattá teszi: Istenben megpihenni. Jézus felfogásában ez új minőséget nyer: Istenben találhat nyugalmat, aki hittel és bizalommal őrá hagyatkozik, mint Messiásra. Jézus megtartja a Tórát, és tanít megtartani. Az ő horizontja azonban egészen új. Ahhoz, hogy megértsék, a megtérés szükséges, azt kívánja, hogy személyesen álljunk a rendelkezésére.
A Római Misekönyv Általános Rendelkezéseinek 29. pontjában ezt olvassuk:
Amikor a Szentírást felolvassák az Egyházban, Isten maga szól népéhez, és az igéjében jelen lévő Krisztus hirdeti az evangéliumot. Az Isten felolvasott szavát, mint a liturgia igen fontos alkotórészét ezért mindenkinek tisztelettel kell hallgatnia. Jóllehet az isteni szó a Szentírás olvasmányaiban minden idő minden emberéhez szól, és érthetően szól, mégis teljesebb az értelme és hatékonysága az élő kifejtéssel, azaz a homíliával, amely része a liturgikus cselekménynek. (vö. SC 7, 33, 52.)
A fent említett dokumentum (A Szentírás és a krisztológia, Pápai Biblikus Bizottság, 1984) sokat foglalkozik a krisztológiával, azzal is, amiről már szó volt a bejegyzés elején. Vagyis Krisztus és a zsidóság kapcsolatáról, az Ószövetséghez és a Törvényhez való viszonyáról. Ennek jelentősége van, hiszen a Szentírás mint egység és Isten szava csakis Jézusban, mint a Logosz-ban érthető meg.
Hogyan használta Jézus az Ószövetség hagyományát? - teszi fel a kérdést a Bizottság.
Az a mód, ahogyan Jézus a törvényt, sőt az üdvösség különböző közvetítőinek szentírási címeit tekinti, alapvetően annak a viszonynak a függvénye, amely őt Istenhez fűzi, azaz a fiúságé.
a) Nem meglepő, hogy elfogadta a "Mester" (Mk 9,5 stb.) és a "Próféta" (Mt 16,14; Mk 6,15; Jn 4,19) címeket, sőt, ez utóbbit saját maga is használta önmaga megnevezésére (Mt 13,57; Lk 13,33). Bár tagadta, hogy "király" vagy "messiás" volna puszta földi értelemben (vö. Lk 4,5-7; Jn 6,15), nem utasította vissza a "Dávid Fia" nevet (pl. Mk 10,47 stb.). Úgy mutatkozott be, mint dávidi király, amikor bevonult Jeruzsálembe a tömeg éljenzése közepette, hogy beteljesítse az Írásokat (Mt 21,1-11; vö. Zak 9,9-10). A templomban úgy viselkedett, "mint akinek hatalma van", bár a papoknak nem volt hajlandó elárulni, milyen hatalommal cselekszik (Mk 11,15-16,28). Ebben az esetben szerepe inkább prófétai volt, mint királyi (vö. Mk 11,17, ahol Iz 56,7 és Jer 7,11 idézete szerepel).
b) Jézus engedte, hogy Péter a tizenkét tanítvány nevében Krisztusnak (azaz Messiásnak) vallja őt. Azonnal megtiltotta viszont nekik, hogy bárkinek is szóljanak erről (Mk 8,30k), mert ez a hitvallás még nagyon fogyatékos volt, és Jézus már saját sorsára és halálára gondolt (Mk 8,31 stb.). A messiásról, Dávid fiáról alkotott elképzelése eltért az írástudók értelmezésétől. Ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor kimutatja nekik, hogy a 110. zsoltár szerint a messiás valójában Dávid ura lesz (Mt 22,41-46 párh.). A szinoptikusoknál, amikor a főpap megkérdezi Jézustól, hogy ő-e a Krisztus (Messiás), az Isten Fia (vagy, az Áldott Fia; vö. 2Sám 7,14; Zsolt 2,7), akkor Jézus olyan választ ad nekik, amelyet az egyes evangelisták eltérően adnak vissza (Mk 14,62; Mt 26,64; Lk 22,67-70, ahol maga a kérdés is két részre oszlik). Mégis mindhárom esetben nyíltan kijelenti, hogy az Emberfia (vö. Dán 7,13-14) nemsokára az Isten (vagy: a hatalom) jobbjára ül, mint az isteni dicsőség királya. János evangéliumában, amikor Poncius Pilátus helytartó faggatja Jézust, hogy ő-e "a Zsidók Királya", akkor kijelenti hogy "országa nem ebből (ek) a világból való", és hogy azért jött, "hogy tanúságot tegyen az igazságról" (Jn 18,36-37). Voltaképpen Jézus soha nem úgy mutatja be magát, mint urat, hanem mindig mint szolgát, sőt rabszolgát (Mk 10,45; Lk 22,27; Jn 13,13-16).
c) Nagyjelentőségű az Emberfia cím, amelyet az evangéliumi szöveg szerint csakis Jézus maga alkalmazott magára. Ez a cím úgy jelöli meg őt, mint az üdvösség Dániel Könyve szerinti (vö. 7,13) közvetítőjét. Egészen kínszenvedéséig némileg homályos marad azonban a megnevezés értelme, mert egy gyakori arám kifejezésmód szerint jelenthette a beszélőt is. Jézus úgy viselkedik és úgy beszél, mintha vonakodna nyilvánvalóan feltárni személyének titkát - pontosabban misztériumát - , mert az emberek még nem értenék meg. A negyedik evangélium szerint Jézus csak azt mondja le, amit tanítványai "el tudnak viselni" (Jn 16,12).
d) Ugyanakkor Jézus sok mindent sejttet, ami csak később válik világossá a Szentlélek segítségével (Jn 16,13). Így amikor az Utolsó Vacsorán kimondja a kehely fölött a szavakat (Mk 14,24 és párh.), úgy tűnik, hogy a Szenvedő Szolga sorsára utal, aki életét odaadja sokakért (Iz 53,12), és megpecsételi vérével az új szövetséget (vö. Iz 42,6; Jer 31,31). Joggal vélhetjük, hogy erre gondolhatott, amikor kijelentette, hogy az Emberfia "nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és életét váltságul adja sokakért" (Mk 10,45).
e) Egyéb dolgokat is figyelembe kell vennünk. Isten ugyanis nemcsak egyes embereken keresztül hirdette meg eljövetelét, hanem isteni attribútumokon, ti. Szava, Lelke és Bölcsessége által is. Jézus úgy mutatkozott be, mint aki az Atya nevében és tekintélyével cselekszik, mind a negyedik evangéliumban (Jn 3,34; 7,16; 8,26; 12,49; 14,24; vö. a prológust, ahol Logosznak, "Igének" nevezi), mind pedig a szinoptikusoknál: "Hallottátok, hogy a régieknek azt mondták... én pedig azt mondom nektek..." (Mt 5,21k, vö. 7,24.29). Másutt kijelenti, hogy Isten Lelkével beszél és cselekszik (Mt 12,28), hogy birtokában van az isteni erő, és elküldi azt tanítványainak (Lk 24,49; ApCsel 1,8; Jn 16,7). Végül sejteti, hogy Isten Bölcsessége van jelen és cselekszik általa (Mt 11,19; vö. Lk 11,31).
Így tehát azt látjuk, hogy az "alulról" és a "felülről" jövő irány, amelyek által Isten az Ószövetségben előkészítette eljövetelét az emberek közé, Krisztus Jézusban találkozik; "felülről", amennyiben az embereket egyre meghittebben hívja Isten Szava, Lelke és Bölcsessége; és "alulról" amennyiben egyre inkább kirajzolódik a Messiás képe, mint a béke és igazságosság királya, mint megvetett Szenvedő Szolga, mint a titokzatos Emberfia, és előidézi, hogy általuk az ember fölemelkedjék Istenhez. A krisztológia két útja nyílik meg ezáltal: az egyikben Isten kinyilatkoztatja magát Jézus Krisztusban, aki eljön az emberek közé, hogy megmentse őket saját életének közlése által; a másikban az emberi nem megtalálja Krisztusban, az új Ádámban ősi hivatását, hogy Isten fogadott gyermekévé legyen.
Krisztus jelen van Egyházában, amelynek élete az Úr Krisztusból fakad. A Lélek segítségével pedig el kell jutnunk "Isten Fiának ismeretére, a felnőtt férfikorba, Krisztus teljességének mértéke szerint" (Ef 4,12-13). Szilárd reménnyel igyekszünk az Úr dicsőséges eljövetele felé. Ez az igyekvés pedig kiváltképpen a liturgiában mutatkozik meg, amikor kínszenvedését és feltámadását ünnepelve várjuk dicsőséges eljövetelét.
Az egyház dolga, hogy hitelesen fölismerje Krisztus jelenlétét és működését az emberi történelem különféle helyzeteiben. Ezért az egyháznak törekednie kell az "idők jeleinek" felismerésére, és az evangélium fényében értelmeznie kell azokat (vö. GS 4). Ennek érdekében az evangélium szolgáinak és a híveknek, mindegyiknek a maga funkciója szerint, meg kell tartaniuk Isten, a Megváltó tanítását (Tit 2,10), és "meg kell őrizniük a letéteményt" (1Tim 6,20), nehogy "a megtévesztő tanítás minden szele ide-oda hányja őket" (Ef 4,14). A Krisztusba vetett igaz hitet, a Szentlélek hiteles működését és a hívő keresztények helyes "praxisát" mindig alá kell vetni a "megkülönböztetésnek" (1Kor 12,10) és a "próbának" (1Jn 4,1).
...A Krisztus által elhozott üdvösséget tehát "teljesnek" kell mondanunk, mert az ember testi létére is kiterjed (Róm 6,3-4; Kol 2,11-12) a keresztség, az Eucharisztia (vö. 1Kor 10,16-17) és a többi szentség kegyelme által. Így Krisztus szentsége, amelyet közöl az Egyházzal, átárad a keresztények életébe, hogy általuk a világhoz is elérjen. "Elsőszülött" testvérük nyomában (Róm 8,29) résztvesznek Isten országának építésében, amelyet Krisztus indított el az emberek között, meghirdetve a szeretet, igazságosság és béke programját (Gal 5,22-23; Fil 4,8; Kol 3,12-15). A Mester példáját követve nekik is "életüket kell adniuk barátaikért" (1Jn 3,16).
A Szentírás segít megismerni Krisztust, akit az "Atya küldött". Isten megteremtette ezt a világot, akarta, a semmiből a létbe hívta, jelen volt a választott nép életében, ám az ember megtagadta az együttműködést. Megtestesült a Szentlélek erejéből Krisztusban, a Logoszban. Közöttünk élt, megmutatta Isten valódi arcát, pontosabban érthetővé, ragyogóvá tette vére által Isten arcát, képét. Jézusban megnyílt a mennyország kapuja minden ember számára. Beteljesítette a Törvényt, imádkozta a Zsoltárokat, új látásmódott adott az Írásoknak, melyekre oly sokszor utalt földi életében. Jézus megmutatta, hogy Isten a szeretet, és a legfőbb parancs a szeretet parancsa. Ez Jézus, a Krisztus, és ez a Szentírás - Ó és Új együtt.
